világot meghódítani nem széltében, hanem magasságában és mélységében lehet: felülről lefelé elmélyülten.

Ez azt jelenti, hogy elvehetnek tőled mindent, akár egy országot is, de igazából ott vagy otthon, ahol megállsz és saját világodat építed ki magad körül. Fejed fölött kitágul a teljes égbolt, s annál följebb angyalok és szellemiek végtelen seregével társaloghatsz egészen az Úristen megszólító gondviseléséig. Talpad alatt csak talpalattnyi föld-rész ugyan, de ott a hazád, ahol egy paradicsomot, egy új földrészt alapíthatsz, ha az égről a földre helyezed tekintetedet. És ami ég és föld között van, az magad vagy: az Isten-képű ember. Azon múlik ezen emberséged nagysága és gazdagsága, hogy mennyire hatolsz a mennyei magasságokba és mennyire merülsz el a mélységekben; mennyire vállalsz felelősséget abban a világban, amely művelő és őrző jelenléteddel reád bízatott.

Helyzeted nem másoktól függ, hanem az Istentől rendelt feladatod elvégzésétől; szabadságodat nem a pillanatnyi politikai és társadalmi határok jelölik ki, hanem belső újjászületésed; bölcsességedet pedig nem a felszínen pattogó információk habzsolásától nyered, mint széles víztükörre hajított kavics, hanem az egy ponton való elmélyülésből, annál a pontnál, ahol megvetetted lábadat. S jöhetnek hullámverések, viharok és aszály: a mélyben és magasságban meg nem romlik, el nem vész a kagyló szívében érlelt gyöngy.

„Add nekem azt a pontot, ahol állok, s mozgásba hozom a világot” – mondta Archimedes Hiero király előtt állva. A környezet megváltozása e belső pont megragadásától jön mozgásba; a magadban és magad körül kiépített biztos, belső mikrokoszmosz van hatással a külső makrokoszmoszra. Aki előszeretettel a rajta kívülálló dolgokra hivatkozik csalódásai és kudarcai láttán, annak a belső otthona hiányos, szétzilált, világa rendezetlen, érték és mérték nélküli káosz, s ebből következően a külső körülmények hatásainak van kiszolgáltatva. Ez nem jelenti azt, hogy a rajtunk kívüli történések és adottságok tőlünk független dolgok lennének. Sőt, a felelősségünk éppen abban van, hogy a környező világ mennyire részesedik belső világunk mélységéből és magasságából, az Isten-képű ember művelő és őrző elszántságától, rendezett koszmoszától, amely alkotó módon hatással van a körülményekre is. Ezért döntő kérdés álláspontodnak szilárdsága, világodnak minősége.

Politikai pártok és önkormányzati képviseletek csak eszközök a felelős emberben és ember körül kiépülő világ kép-viselésére, hogy a minél több mikrokoszmosz egymás javára közös világ legyen. Sohasem fordítva: a politika nem kiálthatja ki magát tájékozódási pontnak a világ felépítésére nézve, ugyanakkor a politikától sem várhatod egy kész és tökéletes rendszer ajándékát. A világ sohasem adott, hanem felelős cselekedeted és alkotómunkád közben épül. Ujjlenyomataidat hordozza; legyen akár egy ház vakolata, gyermeked tudása és erkölcse, vagy akár az ivóvíz minősége. Ha előre gyártott elemekből készült barbie-szobát fogadsz el, nem leled meg otthonodat benne.

A világépítés centrifugális hajtóerő, központból kiinduló és egyre szélesebb körben ható, mintát adó kertrendezés. Mindig táguló életigenléssel, táguló lehetőségekkel és variációkkal.

A táguló világ központja az isteni áldozatnak és megszólításnak szent helye: az oltár és a szószék; Isten teremtő, megváltó és megszentelő tette és szava ott, ahol megvetetted lábadat, templomod alapkövénél. Ez az archimedesi sarokkő, ahonnan mintegy krisztusi rendező elv szerint megfordul és a maga mértékének és értékének kristályszerkezete nyomán szerveződik káoszból a koszmosz: legszemélyesebb otthonod, közös országunk és globálisan egyetemes világunk.

Nincs külön globális probléma, sem önmagában nemzeti vagy országos gond, sem pedig elszigetelt egyházi kérdés. Az egy világot alkotó három szféra nem él meg önmagában; elhal, ha nem ízesül, részesül s forog együtt a másik kettővel, mint közös feladattal. Csak egy világ van. A tiéd. Az ország sorsa templomos kerted sorsával függ össze; ahogy a világ ügye az első felelős plántázáson, betűvetésen és terített asztalon múlik. Ez az együtt művelt otthonteremtés, országalapítás és világépítés azonban felelős embert követel. Aki elsősorban Istennek, aztán embertársának és önmagának tartozik felelősséggel azért az egy koszmoszért, ami élete során valamit mégiscsak tükröz egyéni világából.

Legatio in catena

Efézus 6,19-20

Pál apostol követségének viselését a Vulgata fordításában legatio in catená-nak nevezi, mely ismerős kifejezés a teológus hallgatók körében, mert az ünnepi legációkra emlékezteti őket. Viszont nem csak nekik adatik az a lehetőség, amellyel élni érdemes, s amely többet jelent néhány kedves és tanulságos gyülekezeti munkánál és istentiszteleti szolgálatnál. Egyedi, ugyanakkor egyetemes lehetőség ez. Legatio in catena: láncokban való követség; a krisztusi ember élete a földön.

Legatio, vagyis küldetés onnan, ahonnan jön, ahol az Istene van, ahol az országa van. Isteni követségben jár, mint az angyalok, de szabad akarattal, döntési lehetőségekkel és így egyúttal felelősséggel is. Az ember ebben a küldetésben Isten munkatársa, megbízottja, követe a földön. Ebben a csudálatos, ugyanakkor elrontott régi teremtésben az új teremtésnek és Isten országának képviselője.

E nemes feladat azonban, - s ezt jó tudatosítani, - legtöbbször in catena: láncokban, megkötözöttségekben, nyomorúságokban, a legapróbb és a legnagyobb megpróbáltatásokban, tehetetlenségben és lehetetlenségben, mintegy gúzsba kötve, bilincsekbe verve a földi viszonylatokban és emberi gyarlóságban valósulhat meg. Lebilincselve, de az isteni bölcsesség és szeretet döbbenetes tanúságtételével: ez a krisztusi ember élete a földön. Legatio in catena.

Ha el akarsz menekülni az elől,

ami szorongat,

nem máshol kell lenned, hanem másnak.

Seneca: 104. levél

Politika az alkotó ember kezében

Mi a politika? Szemtelen ígérgetések kampányheteivel meg-megszakított arcátlan ígéret-be-nem-tartások hosszú évei. A pimaszság technikája. Mi a politika? Egyre újabb kori machiavellizmusok pusztán a hatalom megragadásáért.

Ez lenne a politika? Arisztotelész szerint a politiké tekhné a legmagasabb rendű művészet, minden emberi képességet és erényt magában foglaló ars a polisz, a közösség, a társadalom javára. Az Ó- és Újszövetség az Isten kijelentett igazságának és országának felmutatásában látja a helyes politikai magatartást. A próféták még abba is beleszóltak, hogy az államhatalom képviselői kivel kössenek szövetséget és kivel ne. Sőt az isteni igazságosság, a cödákáh mércéje szerint kritikai szemmel vizsgáltak minden politikai ténykedést, s bírálták az uralkodót, ha kellett. Jézus pedig reálisan látva a világot, arra tanít, hogy az uralomra került pogányok saját embereiken hatalmaskodnak, ezzel szemben viszont „ti közöttetek ne így legyen, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok” (Máté 20, 25-28). Ez a krisztusi elv a miniszteri tisztség eredete. A keresztyén politika a mindennapokban tehát egyet jelent a cödákáh isteni igazságosságának prófétai képviseletével, valamint Isten országa felmutatásának példaadó életével. A hatalom ilyen értelemben sohasem öncélú, annál inkább az isteni értékrendbe való beépülést jelent az anarchiát vagy diktatúrát előidéző rendetlenségek, istentelenségek helyett.

A Machiavellitől eredő raison d’État, az úgynevezett „államérdek” azonban már csak saját érdekeit veszi figyelembe, mellőzve nemcsak az isteni rendet, de a vele összefüggő természeti jogot is. A saját érdeknek pedig pusztán a politikai hatalom bármi áron való érvényesítése marad, minden egyebet az utópia vagy a koncentrációs táborok területére utal. Ezen az alapon a politikai hatalom megszerzésében a cél szentesíti az eszközt.

A politika származásfájának ezen a vadhajtásán érik be számunkra ma minden keserű gyümölcs. A napi politikai élet gyakorlatilag egy oligarchia hatalommegőrző és -érvényesítő technikája maradt a céljának megfelelően manipulált nép szavazata nyomán. Az a nép, amely lelkesen beszavazta e keveseket az uralomba, választások után tovább elégedetlenkedik. Az ember ugyanis eredendően az egyszerűbb utat választja: felelősségvállalás nélkül elvárja a számára tökéletes rezsim megvalósulását a választások befejeztével. Pedig rajta kívül: alkotó munkáján, felelősségén, tisztességén és bölcsességén kívül nem jön el a várva várt ideális politikai rendszer; bármit mondjanak is különösen választási kampányban a politikusok.

Bármelyik isteni értékrend mentén kiépülő politikai berendezkedés üdvös lehet a társadalom számára, legyen az monarchia, arisztokrácia vagy a demokrácia, ha jogállami keretek között annak alkotómunkájában az érdekelt közösségek részt vesznek.

A demokráciának is vannak torz grimaszai, amikor sanda machiavellista politikai erők befolyásolására a nép választóként határozza meg magát és minden politikai ténykedését csak a szavazatok leadására, esetleg az oligarchák kiszolgálására szűkíti le, s ezzel akaratától függetlenül a jelenben egy belőle élő politikai kisebbséget ültet a nyakába, elveszítve a remélt jövőt. Pedig a titkos szavazatok leadásának lehetősége csak a demokratikus választások technikája, de nem a demokrácia lényege. A demokrácia lényege sem külső dolgokban található, hanem a belsőben: magas erkölcsi értékrend szerint másoknak, a reábizottaknak, végül önmagának felelősséggel tartozó emberben van. Társadalmi téren az egymásnak felelős és közösségekben szerveződő emberi viszonylatban van. Bibó István a demokrácia válságát a huszadik század közepén még a félelemben látta; ma, a 21.század kezdetekor tapasztaltak nyomán a demokrácia válsága a felelőtlenségben írható körül.

Az oligarchák viszont a társadalom többségét épp abba az irányba akarják manipulálni, hogy a politikai cselekmények pusztán a parlamenti és önkormányzati választásokra korlátozódjanak. Mintha a politikai életet a demokrácia adta lehetőségek csak a választások napjára szűkítenék le, amúgy pedig a hétköznapokban egy kis kör felségterülete lenne. A négyévenként csak a választások napján politizáló, szakmai és szociális skatulyákba kényszerített démosz azért üdvös az oligarchia taktikájában, mert a választások napján „a cél szentesíti az eszközt” felfogású kampány hazúg és agresszív behatásaival, s a politika démonizálásával hatalmát jó időre biztosíthatja. Az oligarchia számára a politika a kampánnyal egyenlő, a hatalomgyakorlás négy éve pedig a következő kampányra való felkészülést jelenti a gazdasági patrónusok megnyerésével és a klientúra kiépítésével. A felelőtlen démosz számára is megfelelő ez a szereposztás, mert így néhány nap kivételével csak önmagával törődhet, mások majd intézkednek helyette. Ezáltal az „államérdek” nem csorbul, sőt egyre nagyobb hatalmat kap az egyéni érdekekkel szemben.

Pedig a raison d’État megzabolázására, az állami központosított hatalomgyakorlás ellensúlyozására a helyi érdekeknek, önkormányzati egyesüléseknek alapvető szerepük van. Ők azok, akiknek fontos közösségük településének sorsa, környezetének szépsége és gyermekeik erkölcse. Ennek jelentőségét báró Eötvös József már a 19.század körülményeiben alaposan kifejtette: „Szilárd alapon nyugvó községi élet az egyedüli eszköz, mely az egyén elszigetelt állását a roppant államhatalom irányában megszünteti, anélkül, hogy az állam fönnállása veszélyeztetnék…Az államon minden irányban átvonuló községi élet azon meder, melyben azon szükség érzetének, hogy magunknak fontosságot és a közügyekre befolyást szerezhessünk, szabad folyást engedhetünk az állam veszélyezése nélkül; ez azon csatornarendszer, melyben a demokrácia fenyegető árja csöndesen eloszlik, míg épen a szilárd alapon rendezett községekben elég töltésre is találunk, melyben lassankint meg kell törni a demokrácia hatalmának, még mikor az egész államot kormányozza is.” (A XIX. Század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. 3.kötet. Budapest, 1902, 5. p.)

Az isteni értékrend mentén működő demokráciának is arisztokratikus emberekre van szüksége, ami azt jelenti, hogy képességben, műveltségben és erkölcsben a legjobbak munkájára épülve gazdagodhat szellemiek és anyagiak terén egyaránt. Ennek a demokráciának felelős embere azonban nem választó, hanem jelölő. Jelölő, felelős ember azért, mert nem a politikai készletből, nem eléje rakott silány, zanzásított programból vagy populista nagyotmondások alapján kénytelen választani, nem előre összeállított listára kell szavaznia, hanem önzetlen merészségével ő maga jelöli ki a politikai, gazdasági és kulturális cselekvés útját, ő maga építi ki azt a világot, amelynek politikai képviseletére megfelelő kormányzatot vagy felelős küldöttet választ. Ilyen értelemben a jelölő, felelős ember alkotó, őrző munkát végez mindennapjaiban: családjáról gondoskodik, kertet művel, intelligensen gazdálkodik, otthont és országot alapít és maga körül képességeihez mérten világot teremt. Nem a mindenkori hivatalokra és kormányzatra mutogat, hanem a maga területén keresi a megoldást és mindent megtesz elképzelt céljának megvalósulásáért. Ehhez pedig folytonosan igénybe veszi az önképzés és tanulás valamennyi, számára elérhető lehetőségét.

A világformáló, alkotó és őrző munka, még ha egy tenyérben elfér is, csak abban az esetben valósul meg, ha egy állandó értékrend struktúrájába épül bele. A világot kijelölő, felelős ember az isteni igazságosság, a cödákáh értékrendjének mentén képes áldozatot hozni az embertárs megőrzésére, ápolására és környezetének jobbá tételére. Az oligarchia minden vállalkozás előtt azon kérdésnél torpan meg, hogy van-e pénz, s honnan lehet pénzt szerezni? A választó démosz ezt el is hiszi, s a pénztelenségre hivatkozva igazol minden restséget és igénytelenséget. A jelölő, felelős ember viszont bebizonyítja, hogy lényegében nem a pénz a meghatározó, az minden esetben másod-vagy hatodrendű kérdés; az első szempont mindig az isteni értékrend mentén kitűzött magas cél, amelyre áldozatot hozni kész. Az üttörő munkát, az építkezést maga kezdi el és nem vár különböző illetékesekre. Csak az Isten országából részesülő ember képes áldozatot hozni a pusztában, hogy azt kertté varázsolja; csak ő képes felmutatni környezetében a valóban emberit, az igazat, a szépet és a jót.

Ha Kr.e. az 5.században Periklész mindenféle ocsmány vádaskodásnak és pénzügyi lobbinak engedve, nem lép magas röptű álmokkal és határozott alkotói szándékkal a kopár Akropoliszra, az ókori Athén építészetében, művészetében és bölcseletében nem lett volna példaadó érték a későbbi európai kultúra számára. Ha assisi Ferenc Portiuncula elgazosodott romjain nem rakja újra egymásra a széthullott köveket imádkozó lélekkel és tüzes hittel, nem lenne hiteles soha az az állítás, hogy az Istennek és embernek felelős szegénység tesz gazdaggá, amint ezt látjuk azóta is az istentiszteletében élő gyülekezetekben, a reneszánsz mű-vészetében és a reformáció gondol-kodásában. Ha John Harvard lelkész a 17.század puritán Amerikájában nem ajándékozza könyvtárát és vagyonát egy általa alapított iskolára, ma nem néznének irígykedve a bostoni Harvard Egyetemre azok, akik semmi pénzért nem tennék meg az első áldozatos kapavágást egy hasonló hazai intézményért, különösen ha annak virágkora csak háromszáz év múlva érik be.

Ennek az isteni értékrendnek és igényességnek alkotó és felelős képviselete a társadalomban az igazi politika: kritikus figyelemmel, figyelmeztetéssel, szóval és tettel. Majd a parlamenti és önkormányzati választások napján ehhez az értékrendszerhez képest szavaz vagy nem szavaz a jelölő felelős ember politikai pártra, képviselőre mint megfelelő kormányzatra. Majd ezen értékrendjéhez és általa épülő akropolisznak, templomnak vagy iskolának megvalósításához viszonyítva ítél azon őt képviselő és a kormányzás művészetében megfelelő jelöltek között, akik véleményére, kívánságára, illetve javaslatára egyáltalán kiváncsiak voltak. Egyébként is ő maga jelöli képviselőjét, s állítja patriájának választói elé.

Többet kell tenni, mint amennyi lehetséges.

V.Károly császár

MUSTRA

Levél a pestszentimrei református gyülekezetnek

Tisztelt Pestszentimrei Református Gyülekezet!

A pestszentimrei református egyházközség templomában a belső tér felújításának keretében festett kazettákkal díszített szószék és úrasztala kapott helyet. Erre a munkára Orbán Kálmán lelkipásztor irányítása alatt Horváth Gyula belsőépítész, Hegedűs Ferenc asztalosmester és e sorok írója mint a kazetták festője vállalkozott. A berendezési tárgyak elkészültével a Tisztelt Gyülekezet a külső formák és színek jelentése felől érdeklődött, s késztette a kazetták festőjét ezen szimbólumok magyarázatára. Annak ellenére, hogy az embernek nem illő saját munkáját elemeznie, a kedves kérésnek gyülekezeti körben való teljesítését megtisztelő kötelességnek veszem.

Amikor a templom festett kazettás szószékének és úrasztalának elkészültét üdvözli a Gyülekezet, nemcsak arról érdemes beszélni, hogy milyen változásokat hozott ez az újítás a templombelső összhatásában, hanem az is közérdekű fontossággal bír, hogy a formák és a színek mögött milyen teológiai tartalmak húzódnak meg. Nem puszta templomdíszítésről, csinosításról van szó csupán, hiszen az ilyen típusú munkák elsősorban azoknak az elméletileg és gyakorlatilag helyes szempontoknak akarnak megfelelni, amelyek az Istent tisztelő egyház teológiájában rejlenek. Az elméleti és gyakorlati szempont csak együtt tárgyalandó, mert mind a használhatatlan üzenet, mind az üzenet nélküli funkcionalizmus hamis önmagában.

A terv a mennyezetet kivéve az egész templom kazettás borítását tűzte ki célul: nevezetesen a szószék, az úrasztala, a mózesszék, a padelő és a karzat befedését. A 2002. esztendő Virágvasárnapjára a szószék és az úrasztala készült el, a többinek megvalósítása a Gyülekezet anyagi képességeinek jelenlegi korlátai miatt várat magára. Mégis a legfontosabbak készen vannak, hiszen a templom terében az istentisztelet két meghatározó fókusza: a szószék és az úrasztala. A szószékről hangzik Isten Igéje, mely hitre ébreszt és új életre emel föl, ugyanakkor a gyülekezet az úrasztaláról veszi Isten látható Igéjét, valamint részeltetik testéből és véréből a Szentlélek által, s így hitében újra és újra erősödik és tápláltatik. Az isteni szó és tett helye, a szószék és az úrasztala immár méltó helyén van a Testvérek javára.

A szószék és az úrasztala tehát elválaszthatatlan istentiszteleti, liturgiai együttes. Szószékünk alakja ősi példára megy vissza olyannyira, hogy elsősorban az Ószövetség népének, Izraelnek frigyládájára utal. Az asztalosmesterrel, a belsőépítésszel, a lelkészúrral és a presbiterekkel úgy is hoztuk be vállainkon az asztalosműhelyből, mintha Dávid király Jeruzsálembe menetének ünnepi processziója lett volna. Be se fért a hátsó bejáraton, a főkapun át kerülhetetett ide, a helyére. Igen, a szószék számunkra, keresztyének számára is frigyláda olyan értelemben, hogy az Úr szava innen szólal meg, s innen válik tetté a szívünkben. Ezért hangsúlyozni szeretném, hogy nem egyszerűen szónoki pulpitusról van szó. A szószék alakja szent láda-formájú már a korai keresztyéneknél is, s a mi szószékünk frigyládás alakja különösen emlékezetet a 12.századi salernói katedrális, illetve a Cava dei Tirreni apátsági templom emelvényre helyezett ládaformájára. A reformáció egyháza szívesen nyúlt vissza ilyen régi korok belső-, és külső építészeti emlékeihez, a „vissza a forrásokhoz” szellemében, amelyet nemcsak az írott szövegre értelmezett. Gondoljunk például a múltból visszahozott fából ácsolt gótikus (!) harangtornyokra, kopjafákra és a kora középkoron át jóval visszanyúló festett kazettákra.

Az úrasztala alakja szintén a frigyládáé, de már olyan értelemben, hogy Isten jelenléte immár nem vért és áldozatot követel az emberi bűnökért, hanem a már Jézus Krisztusban testet öltött Isten maga áldozta oda testét és vérét az emberért. Ilyen értelemben a frigyláda, s a mi úrasztalunk is a Golgota oltára egyben. Olyan kelengyeláda, amelynek tartalmát az a Vőlegény szerzette drága vérén, aki minket, egyházát mint mennyasszonyát szeret és vár az örök mennyegzőre.

Ezen bibliai alapon álló formai megfontolások határozták meg mindkét liturgiai berendezés kifestését is. Mind a szószék, mind az úrasztala keretének színösszeállítása ugyanúgy öszövetségi eredetű. Mózes második könyvében a szent sátor készítésének leírásában már fellelhetjük Izrael ábrázolóművészetének hat színből álló színvilágát (2Móz 36,34-37). Ezek a színek a következők: kék, bíborpiros, karmazsin, lenfehér, ezüst és arany. Érdekes, hogy a puritán korú református templomok szószékeinek és úrasztalainak festése is ezen színeket követik a keretezésben: kék, vörös, narancs, majd a kazetták közepén megjelenik a lenfehér, mint Csarodán, Nagyszekeresen, Tákoson, Túrricsén, Vámosoroszin, Drávaiványin, Kóróson, Szennán és Zubogyon. Ezen helységeknek keretfestései voltak a mi szószékünknek és úrasztalunknak mintái.

A keret ószövetségi alapszínvilág, viszont a kereteken belül a nemzeti egyház, a magyar ekklézsia színei és motívumai jelennek meg. Úgyis mondhatnánk, hogy az egyetemes bibliai-evangéliumi keret helyet bíztosít a nemzetinek, vizuális nyelven való megszólalásra. Magam is hat ószövetségi színt használtam: kéket, lenfehéret, vöröset, tört rózsaszínt mint karmazsint, okkert mint aranyat, valamint az ezüst helyett zöldet, amely színegyüttes a magyar népművészet alapszíneit adja. Az ornamentikus-virágos alakokban teljesen a népművészeti hagyományokat követtem. Minden táblára olyan virágmotívumot festettem, amelyet a szakirodalom „erdélyi virágos reneszánsz” névvel illet, melynek jellemzője az úgynevezett ”olasz korsó”-ba helyezett növényi motívum alapvető magyar motívumokból: rózsa, szegfű, tulipán, és a gránátalmafa ábrázolásával. Ez a növénykert, amely díszítésével körbeveszi az úrasztalát és a szószéket, az ikonológia és a keresztyén képszimbólika nyelvén a mennyei kertet, a mennyek országát jelképezi.

A szószéken lévő központi három kazetta az igehírdetés teológiáját hivatott szimbolizálni. A középső kazetta a noszvaji festett kazetta nyomán életfát ábrázol a gránátalmafa motívumával, amelynek tetején az egyház hajója nyugszik. Ezen a hajón stílizált pelikán, - valójában egy fantázia madár - vérével táplálja fiókáit, mely motívum már a görög Physiologus szerint a magát az emberért feláldozó Krisztusra, és az ő váltságára utal. Ez a mondanivaló minden igehírdetésnek az alapüzenete. Ezért választottam a János evangéliumából azt a szövegrészt, amely a szószék fejlécén található: „Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik.” Jó, ha az úrvacsorázó gyülekezet az úrasztalát körbejárva közelebbről is ezzel a szöveggel találkozik.

A jobb oldali kazettán, a szegfűszár tetején a Szentlélek galamja szólja a növényi ornamentikaként ábrázolt Igét. Ugyanis a lelkész által elmondott prédikáció csak a Szentlélekistennek a hallgató szívében történő megvilágosításával, teológus nyelven: belső bizonyságtételével válik Isten Igéjévé. A bal oldali kazettán a tulipánszár tetején pedig sas röpül és szól. Nemcsak a felirat szerzőjére, János evangélistára utal, akit theologosznak is neveztek, mert Jézus Krisztus istenségét hangsúlyozza nagyon, s ezért a magasan röpülő sas a szimbóluma; hanem általában a theo-logiát, vagyis elsősorban Isten önmagáról tett kijelentését, másodsorban az embernek Istenről való beszédét jelenti.

Az úrasztala központi motívuma szintén a gránátalmás életfa, amelynek tetején az egyház hajója úgy ábrázoltatott, mint a Noé bárkája. A bárka maga az egyház, tornyai a sokféleséget, a templomtornyok egyediségét illusztrálják, amelyeknek ablakából egy irányba figyelnek a hajó utasai: a szabadulás olajágát elhozó galamb alakjára. Ahogy a szószék pelikánja utal az úrvacsora krisztusi tettére, úgy emlékeztet a galamb, mint a Szentlélek felszabadítása az élő Ige ajándékára. Az úrvacsora közössége ez az egyház.

Azt szokták mondani, hogy a református templomokat a szép fehérre meszelt falak jellemzik. Ez nincs teljesen így. A reformáció korában, de még a puritánok idejében is, akik egyszerűségükről voltak híresek, a református templomok falai azért ragyogtak oly szép fehérséggel, mert a szószék, az úrasztala, a padelők, a mózesszékek és a karzat színpompás alakzatokban ragyogtak. A puritánok ugyanis a személyes életükre nézve tartották be az egyszerűséget, mértékletességet, szerénységet, de a templomuk színességéből és formában való gazdagságából semmit sem voltak hajlandók feladni, mert azzal Istent dicsőítették, az Istenben való örömmel válaszoltak.

A pestszentimrei templom szószéke és úrasztala ebből a megfontolásból lett ilyen színes. Ez a templom nem ravatalozó, nem lehet a szürkeség, szomorúság és az Istennel szembeni igénytelenség helye! Épp ellenkezőleg: a templomi berendezéseknek is úgy, ahogy a gyülekezet tagjainak, dicsérniük kell az Istent, örvendezve színpompázni, a megváltás szimbólumaival repesni, a mennyek országában való részesedés örömét minden belépőnek sugározni. A gyülekezet örömének és áldozatának bizonyítéka a templom. Ha az áldozat csak a csonka-bonka, az „ez is jó lesz ide”- felfogás, amely többet áldoz az otthonra, mint az Isten házára, az az áldozathozatal ítélet alatt áll. Ha az öröm nincs meg tökéletesen, mennyire vagyunk akkor hálásak a megváltott életért és az élet színeiért?

Tisztelt Gyülekezet, Kedves Testvérek! Remélem annak a néhány embernek munkája, akik az istendicsőítésnek ezen a fajta megnyilvánulásán munkálkodtak, elérte célját és megnyerte tetszésüket. Fogadják szeretettel és használják örömmel!

B. S.

Úgy jut el a lélek

a megtisztulás állapotába,

ha a legszebb dolgok szemléletébe merül.

Aristeas levele 2.

Kempis Tamás a Világvárosban

A sötét Alagútban igyekszik Kempis Tamás kifelé, a barlang kijárata felé. Gyalog. Méteres lépteit szaporázza, miközben azon tűnődik, hogyan került éppen a Vár alá, milyen időalagút csúsztatta őt ide. Úgy hallotta, hogy ahová majd kijut, a Hídon túl, az a liberális Budapest. Úgy hallotta a sötét Alagútban, de lehet, hogy csak a személyautók, buszok és teherszállító járművek csikorgó, pöfögő, dudáló és fojtogatóan büdös, egyébként fülsüketítő kavalkádjában hemzsegő hangok adták ezt tudtul számára.

Fulladozik, köhög és hörög, alig lát, inkább vakító fényszórókat, mint semmit; egyszóval lépteit megnyújtva határozott kísérletet tesz avvégre, hogy ebből a fekete szifónból minél hamarabb kijusson. Közben Valakinek szavai ismétlődnek bekormozott szíve megannyi dobbanásai között: „Aki engem követ, nem járhat sötétségben.”

Bármennyire is igyekszünk, vagy igyekszünk elhitetni magunkkal képességeink vagy adottságaink lehetőségeit, valójában sötétségben próbáljuk megtalálni helyünket és egyre javítani helyzetünkön. A sötétben viszont óhatatlanul egymásnak ütközünk, megtapossuk a másikat, netán viszálykodásba – verekedésbe fogunk, hogy minél több és jobb helyet kanyaríthassunk ki magunknak, amíg lehet. A sötétben rejtve maradhatunk, felelősséget nem kell vállalnunk azért, mert valakinek ellopták az értékét, megfulladt a szorításban vagy összepiszkítottuk a környezetét. A sötétben személytelenül szúrkálhatunk, nincs aki ránk bizonyítson bármit is. Egyáltalán ki merészeli azt állítani, hogy lát valaki is ebben a setétségben. A közös vakság megnyugtatja a lelkiismeretet, tanú mint olyan nem létezik.

Ezért a sötétségben minden lehetséges és megengedett. Különösen a szemérem legelrejtettebb cselekedetei, melyek belső elzárkózást kivánnának még napfogyatkozás idején is, a sötétségben azonban a hálószoba és az árnyékszék közös Világvárossá válásával, nyilvánosságot kapnak. A sötétségben mindenki mindenkivel érintkezhet testileg, de nem láthatja tekintetét vagy pirulását. A sötétségben szaglással, tapintással és ízleléssel tájékozódunk, s ez elég a világ ismeretére és élvezetére. A hallás megtévesztő, mert utánozni a hangját bárkinek és bárminek lehet, eltorzítani és elnémítani pedig mindennapos szükséglet a sötétségben. A segélykiáltás így lehet vak lárma vagy blöff; az igaz szó így lehet hamis, a hamis pedig igaz; a farkas így lehet bárány, s az áldozat pedig gyilkos.

A szemnek nincs semmi szerepe, visszafejlődik és elsatnyul. Vékony bőrrel fedett két üregecskét tapinthatunk ki egymáson, noha elmondhatjuk, sokat láttunk már ebből a világból.

Kempis Tamás tudja, hogy a benne felidéződött mondat nem az Alagút sötétségére utal. Az Alagút körülményei csupán ideiglenes fizikai próbatételt igényelnek a járókelőtől, de a Világváros sötétsége teljes átalakulást, egy új nézőpontot követel; a belső látás igényességével lép föl. Új szemlélethez viszont új emberre van szükség, belső emberre, aki igazán hall és lát, belső hallása és látása szerint.

Kempis Tamás ezért hozzáteszi: „ha igazán felvilágosodni és minden szívbeli vakságtól szabadulni akarunk”, - van lehetőségünk, hogy kijussunk ebből az önmagunk által beszennyezett kürtőből. És ezen a ponton a Világváros belső sötétségére gondol, mert miután kiért az Alagút mélységéből, tapasztalja, hogy a Világváros külső világosságával nincs baj. Sőt, a Pest felőli pirkadatban úgy dereng a Város a ködön át, mint az álmát még visszatartani vágyó, ébredező kamaszlány természetes sugárzása. Itt-ott még égnek harmatos könnycseppek testének hullámzásán, melynek domborulataiban a Duna nyújtózik ki legszebb szakaszaként. Kempis világot látott benyomása a déli ragyogást is egyedülinek tartja, amikor a Világváros Pest és Buda között szerelmes asszonyként fogadja be a Napot. Emlékeiben elraktározott esti városok sziporkái sem tudják elnyomni csodálatát, amint a Gellért-hegy és a Várhegy kettős pihegő halmain a szép özvegy néhai mennyegzőjének elbomlott drágakövei ragyognak elő tüzes izzásban, miközben az Esthajnalcsillag kíséri kihúnytáig a vöröslő égboltozaton. Ismeri jól Kempis Tamás a Világváros művi fényeit is, a millió neonokat, titokzatos monádokat, vibráló monitorokat és a színes jelzőlámpákat. Fény van bőven, csak világosság nincs.

Ezért mondja Kempis Tamás, hogy az igazi felvilágosodás több, mint az Aufklärung: az ész józan kritikája, tapasztalati és elméleti megismerése mellett tartalmazza még az isteni bölcsesség világosságát is. Az Aufklärung nyomán felszereljük a Világvárost a leggyakorlatiasabb világító testekkel, meleget és fényt vezetünk az otthonokba és még a több száz fényévre lévő galaxisok sziporkázó látványát is bevisszük a lakásokba. Az illuminatio azonban, amiről Kempis Tamás beszél, a lámpák alatt megmutatja az egyén méltóságát, az ember emberrel való kapcsolatának módját, a kivilágított Világváros társadalmának gondoskodáson alapuló rendjét. A televízió helyett olyan tükröt tart, amelyben felismerhetjük az ember Isten-, vagy ördögarcát. A szívbeli vakságtól szabadít meg, a legmélyebb börtönből és a legáthatolhatatlanabb sötétségtől, ha vitam eius et mores imitemur – mondja a nagy öreg. Ugyanis annak az életénél, Akiről beszél, nincs liberálisabb hatalom, aki valóban megszabadíthatja a Világváros emberét. A neoliberalizmus pókhálóval beszőtt, avítt égőfej a Hotel Hiltonban ahhoz az új Naphoz képest, amiről szó van. A naptámadat ezen lelkével jött Kempis Tamás, a huszonegyedik század Diogenésze a Világvárosba. Számára ez a belső reflektor, féklámpa vagy irányjelző, ha kell – Krisztus.

Kempis Tamás, a nagy öreg valahonnan a tizenötödik század Németalföldjéről érkezett, de a nyelve latin. Korán meglátogatta Magyarországot is, majd Pázmány Péter kardinális tanította meg magyarul. Azóta veretes beszéde bizony megkopott, mint mindannyiunké: újra töri a magyart a latinnal. Személye amúgy is titokzatos; nem szereti, ha róla beszélnek, annál inkább a krisztusi lelkületről. Megértése tehát nem nyelvi kérdés, hanem az értelemmel telített szív megvilágosodásáé. Akkor ismerjük meg, miről beszél, ha tükörré válik, amelyben szembe jőnni látjuk önmagunkat.

Kempis Tamás ehhez a megvilágosodáshoz tanulást ír elő: stúdiumot. Mint minden tanulás, ez is fáradsággal jár, de ezt nem is titkolja. Viszont erőszakot kell vennünk magunkon, hogy esélyünk legyen kilépni a Világváros sötétségéből és felismerhessük a bölcsesség világát szívünkben. A studium nostrum, amelyet mindannyiunknak, világvárosiaknak javasol: in vita Jesu Christi meditari. Ennek a meditációnak lényege az a kérdés: mennyire illeszkedik életünk a világ világosságához? Amióta kijött az Alagútból, világvárosi sétáját velünk együtt akarja megtenni.

Mi is kell ehhez az úthoz? Néhány vonaljegy? Egy kis zsebpénz? Vagy ami a metro hírdetésén gurul ki egy táskából: trikó, napszemüveg, egy csomag rágó- és egészségügyi gumi? Nem, ehhez az úthoz egészen másra van szükség, ahogy Kempis Tamás meg is mondja: spiritum habere – lélek kell hozzá, amelyben rejtett mannát lelni.

- Mi ez a manna, Tamás?

-Mennyei eledel a legkietlenebb pusztában is, csak egy napra adatik mindig, mégis kifogyhatatlan a mindennapokban.

Ahogy együtt megyünk már a pesti oldalon, a Dunakórzón a szállodák kerthelységei előtt, kiderül, hogy a manna lelki eledel, lelki éhségre és szomjúságra való ajándék. Nem fogjuk megnézni a valutaárfolyamokat a kirakatban.

- Tamás, meghívhatlak egy sörre?

- A tested szomjas, de van-e lelked? – kérdezett vissza az öreg. – Onnan tudod, hogy van, ha az is szomjas.

- Gyere, Tamás, leülünk itt, a teraszon, szemben a budai Várral. Itt majd elbeszélgetünk.

Kötélnek áll. Büszke vagyok, hogy ilyen illusztris nyugati vendég meghívója lehetek és rabjává tett az a kis gondolat, milyen jó lenne, ha valaki lencsevégre kapna bennünket így kettesben egy-egy pohár Kaiser társaságában. Én és Kempis. (A Kempinsky sem messze innen.) Kapcsolatunknak elvitathatatlan bizonyítéka lehetne egy ilyen fényképfelvétel, s lappangó önbecsülésemnek bizonyosan javára szolgálna a hatszáz éves németalföldi professzorral való baráti kapcsolat egyetlen egy pillanatfelvétele.

- Spiritum habere – sugárzik elő két szó izzó szemeiből, amikor kihozza a pincér a két hidegen habzó korsót. – Van-e lelked? Érzed-e azt, s érez-e az?

-Van fényképészük? – kérdezem a pincért, mert ilyen alkalmat nem szalaszthatok el.

-Természetesen, uram, azonnal ideküldöm.

- Mennyibe fog kerülni? – vetem utána én, nyomorult diák, eszembe julva pillanatnyi anyagi helyzetem.

-Spiritum habere – bök rám Kempis Tamás, s amikor a szálloda fényképészével alkuszom, már csak a hangját hallom a hátam mögött halkulóban:

- Szomjas a lelked…

Irodalmi levelek Pestszentimre. I. évf. 1. (próba)szám: 2004. január

Otthonteremtés-országalapítás-világépítés

Legatio in catena

Efézus 6,19-20

MUSTRA

Tisztelt Pestszentimrei Református Gyülekezet!